Történetek kávé mellé

Már golyózik a szemem a cím-dátum-időpont háromszögében, a kék-sárga-piros-lila színektől, amikkel épp jelölni kívánom az azonos helyszínen futó eseményeket, az agyam lehalni készülő állapotban leledzik, mert sajnos sok kedves partner nem tudja értelmezni a maximum 500 karakter dolgot és egy szakdolgozatra való anyagot küld programajánló címen — húzzad csak meg baba, szedjed ki belőle a lényeget — először még csak-csak lelkesen, utána egyre idegesebben szedem alá a sorokat DEL-gomb barátommal, szóval mikor ütemesen kopog a körmöcském a billentyűzeten, mert műkörmöm van, különben tövig rágom idegemben, megszólal A., hogy ezt nézzem meg…és megnézem azt, amitől hadd tegyem már fel a nap kérdését:

• Sportoláshoz miért kell sexy back sportfelső, amikor izzadni megy az ember, meg a zsírt égetni, és olyankor mikor csurog rólad a víz az edzőteremben, hát én nem hiszem, hogy a “Dzsonibravo” azt nézi, hogy nézd már mennyire magával ragadó ez a sportos hát, amiből kikandikál a rózsaszín-zöld-kék-sárga spagettipántos melltartópánt, jól átitatva a saját ragadós, büdös testnedveddel, vagy rosszul gondolom?

Azon tűnődtem, miközben a reggeli kávémat szürcsölgettem, hogy milyen történettel lepjelek meg Titeket, így az elmúlt négy év távlatából, és őszinte leszek: fogalmam sincs. Érted, négy éve nem látod a haverodat, csak a fészbúkon látod lájkjait, kommentjeit, de nem írsz rá a cseten, hogy mi a fasz van veled Öcsém? Aztán mikor tök véletlenül összefuttok az Intersparban a hentespult előtt, akkor jön a kamillázás, hogy mi a fasz is van veled…amit az időre való tekintettel egy semmivel elintézed. Ha jófej vagy, akkor a semmi különöst is hozzáteszed. Mégsem állhatsz egy kiló paradicsommal, krumplival, hagymával, kenyérrel, karodon kosárral az Interspár hentespultja előtt magánéletedet ecsetelve. Inkább kérjed ki szépen azt a két kiló csirkecombot, aztán keress valami gasztroblogot…    

“Valahogy mindig tavasz tájékán jön rá az emberre a baszhatnék. Ez biztos egyenes arányban van azzal, hogy télen meg a kibaszhatnék. Így minekutána három hónapot elbaszott, már nagyon vágyik arra, hogy megbaszhasson valakit.”

Sommás konklúzió ez így, március idusán.  

Azt érzem, hogy megkopott az ujjam.

Nehezebben jönnek a gondolatok, lassabban forognak a fogaskerekek és nem tudom, hogy ennek az-e az oka, hogy az elmúlt négy hónapban mérhetetlen mennyiségű szeszt sikerült összekevernem mérhetetlen mennyiség antidepresszánssal, vagy az, hogy mérhetetlenül mennyiségű szellemi munkát végzek?

Mindenesetre egy mérhető eredményem azért már van:  a nappali ’vókingded’ effektus nem kifizetődő. A munka utáni borocska sem, a bogyók pedig egyenes arányban vezetnek valami Nakonxipán nevezetű helyre, ahol varázslók, hercegnők minden áldott este pókvelőt, békalábat osztogatnak. 

Akár egy ítélet is lehetne. Pedig nem az.

Csak  4 év 11 hónap és 11 napig nem éreztem zavarban az ujjaimat. Addig is csak néha-néha egy-egy futó görcs késztetett arra, hogy hülyeségeket beszéljek. Aztán “november 20-án, mikor minden szürke és vizes olyan erővel jött belém ez az érzés, hogy a tér közepén elhánytam magam.” Azóta is takarítok. Mert valaki azt mondta, hogy kell. Rendet rakni, szívet-lelket.